Mint a győri bencés gimnázium tanára, már 1828-29-ben kezdett behatóan foglalkozni azzal, hogy idehaza felfedezze és megvalósítsa a szódavíznek és mesterséges savanyúvíznek iparilag is használható készítési módját. Erről már korábban is olvasott GILBERT „Annalen der Phisik” című művének 12. kötetében, mely szerint GENF-ben PAUL és GOFFE fizikusok már 1789. óta állítanak elő savanyúvizet, de a készítési módot titokban tartották. JEDLIK-nek nem is volt szüksége külső segítségre, hiszen kísérletezése gyorsan eredményessé vált. Mint írja: „... az eljáráshoz olyan készülék szükséges, amely a víznek szénsavval való telítésére alkalmas, a szénsavgáznak saját készülékével valófejlesztése által...”
Ennek módját a következőképpen írja le:
„A szénsavgáz fejlesztésére szolgáló első edénybe beleöntjük a három- vagy négy rész vízzel hígított kénsavnak bizonyos meghatározott mennyiségét. Ezután porrá tört krétát, őrölt márványt, vagy ami sok tekintetből jobb, szitált (fa) hamut annyi vízzel keverünk össze, hogy folyékony pépet alkosson, és ezt ugyanabba az edénybe nyomjuk egy erre a célra valódugattyúval. Miután a fejlődő gáz a levegőnek legnagyobb részét egy szabad nyíláson át kihajtotta, az edényt légmentesen lezárjuk.
A hamunak többször megismételt adagolásával a szénsavgáz az első edényből átnyomul a másodikba egy olyan csövön keresztül, amely a második edénynek csaknem az aljáig ér.
Ez a második edény szódának vagy hamuzsírnak oldatát tartalmazza, amely a gázt a netalán magával szállított kénsavgőzöktől megtisztítja. Az így megmosott és sűrített szénsavgázt egy csap megnyitásával tetszés szerint lehet átereszteni egy harmadik hengeres edénybe, amelyben a telítésre szánt víz van. A kézzel mozgásban tartott edényben a víz a gázt könnyen elnyeli. Az elnyelt szénsavgázt a hamunak ismételt adagolásával addig pótoljuk, míg a kénsav azzal telítetté nem válik.
Ennek megtörténte után az első edény alján lévő csapot megnyitva a mész- és káliumszulfátot sűrített szénsavgázzal kinyomatjuk és az edényt újra megtöltjük...”
Olyan készüléket szerkesztett tehát, amelynek segítségével, csekély költséggel lehetett vizet szén-dioxiddal telíteni. Sok délutánt töltött JEDLIK tanár úr PALLOS nevű győri bádogosmester műhelyében, ahol megszületett az elképzelt készülék, ami természetesen a kisiparos kézművességét is dicséri.
JEDLIK latin nyelvű értekezésében ismertette újabb felfedezését a bécsi egyetem két jeles tanárával: A. BAUMGARTNER és A. ETTINGHAUSEN tudósokkal, akik méltónak találták az értekezést németre lefordítani és azt saját lapjukban, a Zeitschrift für Physik und Mathematik hetedik kötetében, 1830. év 47-58 oldalon közreadni, az alábbi címmel:
„Bereitung künstlicher Säuerlinge” von P. A. JEDLIK in Raab (Győr). JEDLIK értekezését azért is kénytelenek voltak Bécsben nagyra becsülni, mert azt is bizonyította, hogy „minden savanyúvizet lehet utánozni és olcsón készíteni, sőt tetszés szerinti szénsavtartalmúvá tenni, mi akkoron, midőn az úgynevezett SODAVIZ még nem készíttetett, elég érdekes vala.”
Kísérletei közben figyelmét főleg arra fordította, hogyan lehet
- 1. szén-dioxidot a leggyorsabban, legkönnyebben és legolcsóbban fejleszteni
- 2. a fejlesztett a legkényelmesebben úgy 3-4 atmoszférára veszteség nélkül összenyomni
- 3. a legcélszerűbben a telítésre szánt vízbe juttatni
- 4. hogyan lehet csekély rázással a gáz- és vízrészecskéket szorosabb és teljesebb érintkezésbe hozni, ezzel pedig az elnyelés folyamatát meggyorsítani.
JEDLIK szódavizet és mesterséges ásványvizet is készített, amikor is előzőleg megfelelő arányban különféle ásványi anyagokat kevert a vízbe. A készülék sikeresen működött, a készterméket felfogó edényben összegyűlt szikvíz, vagy szódavíz íze üdítő, kellemes volt. Legelőször a rendházban tette le az asztalra, és a rendtársak elismerően fogyasztották. Orvos barátai is elismerően szóltak a készülékről. Rábeszélték a professzort, hogy hasznosítsa az eljárást, nem a pénz miatt, hanem a kórházi betegek hálásak lettek az üdítő szódavízért, a mesterséges „gyógyvízért”. Hamarosan beigazolódott az orvosok igazsága:
1831-32. évben „napkeleti járvány, epekórság” (ma kolerának nevezzük) söpört végig az országon, és a szódavíz (savanyú kémhatása révén nem terjesztette a járványt) a szenvedőknek enyhülést, megkönnyebbülést hozott. Noha a gimnáziumi szertárban a készülék éjjel-nappal működött, minden mennyiség kevésnek bizonyult.
Készülékét az évek folyamán belföldi és külföldi szakemberek segítségével állandóan továbbfejlesztette, Pozsonyban már korszerű gépet készítettek számára.
Sokat foglalkozott a lefejtés módozataival, hiszen amikor a víz már tökéletesen telített, üvegekbe kell lefejtenünk, de óvatosan, hogy az átömléskor csak kevés gáz menjen veszendőbe. Ezért erre a célra olyan rézcsövet használt, amely pontosan ráillett a leeresztő csapra és az üvegben mélyen leért, mert azt vette észre, hogy ily módon sokkal kevesebb gáz illan el, mint amikor a gyöngyöző vizet közvetlenül a csapról a levegőn át folyatjuk az üvegbe.
Ez az alapja a szódásüveg felfedezésének. Győrött már az első nyáron sok üveg szódavizet töltöttek meg a készülékével, és saját feljegyzései szerint az mindenkinek ízlett.
A szódavizet tehát nem JEDLIK találta fel, azonban a szódavíz-gyártás, a gyakorlati alkalmazás terén két dologban az övé az elsőség:
- 1. A szén - dioxid sűrítésére ő már nem használ mechanikus légsűrítőt, hanem az erre a célra a gyors vegyi bomlás előnyeit aknázza ki. Ezzel a megoldással lényegesen egyszerűbb és olcsóbb lett az egész összeállítás.
- 2. Amire az ásványvíz-források és töltőtelepek tulajdonosai csak a század vége felé kezdtek gondot fordítani, azt JEDLIK már régen megvalósította, amidőn a vízrészecskék ütődéséből és a levegővel való érintkezésből származó szén-dioxid-veszteség elkerülése végett az edény aljáig érő csövön át fejtette le a telített vizet, a szódavizet. Készüléke egyébként a szódavíznek ipari előállítására is alkalmas volt mindaddig, ameddig a szén-dioxidot magán a töltő-telepen kellett fejleszteni, nem úgy mint ma, amikor acélpalackokban árulják.
JEDLIK tehát nemcsak a feltaláló tehetség volt , a gyakorlati alkalmazás iránt is volt érzéke. Időközben Budapestre került és Pozsonyból 1841. augusztus 27-én érkezett meg már pesti lakásába az a tökéletesített berendezés, amellyel 1841. szeptember 6-án bemutatta a magyar orvosok és természetvizsgálók pesti második nagygyűlésén a mesterséges savanyúvizet és készítésének módját. A gyűlés követő ebéden magyaros vendégszeretettel kínálgatta készítményeit. Kétnemű savanyúvizet kínált a megjelenteknek: egyik palackban elkészítette a savanyúvizeknek legegyszerűbbikét, amelyben a közönséges vízen és azzal egyesült szén-dioxidon kívül semmi más ásványt nem adagolt. Ez a víz a tiszta szódavíz nagyobb mértékben bírja magában tartani a szabad szén-dioxidot, mint az, amelyben a szén-dioxidon kívül többféle sókat is tartalmaz és ezért
„azon csípőssége, amelyet a pezsgő borban kedvelünk nagyon kielégíthető...”
„Kellemes lehet ezen pezsgő víz azon személyekre nézve, kik borral nem élvén, szomjúságuk oltásakor az említett pezsgői csípősséget éldeni kívánnák. Talán azon betegségekben sem lenne céliránytalan ital, amelyekben a szénsav által történendő izgatás a belső részekre jótékonyan hat.”
Vörösmarty 1842. október 5-én írta meg híres versét, amelyből megtudhatjuk mi is, 156 év múltán, hogy „Fölfelé megy a borban a gyöngy”. Igen ám, de a borban csak akkor megy fölfelé a gyöngy, ha szódavizet vagy ásványvizet öntöttek hozzá. Ez pedig az ország nyilvánossága számára nem az orvos-kongresszuson, hanem Fóton történt, Fáy András híres pincéjében. Ki ne tudná, hogy Fáy András ugyanúgy szellemi központja volt az irodalmi és művészeti életnek, mint a bankéletnek. A jelzett napon Fáy Vörösmartyt és néhány barátját szüretre hívta meg.
A barátok között ott volt Czuczor, a nem kevésbé kitűnő költő, aki magával hozta JEDLIK ÁNYOST, aki nemcsak az elektromosság nagy tudósa volt, hanem a szódavíz magyar feltalálója is. Ahhoz, hogy a bor erősségét kellemesen enyhíteni lehessen, nemcsak a szódavíz előállítását kellett felfedeznie, hanem természetesen fel kellett találni egy olyan üveget is, amelyből a szódavizet ki lehessen fröccsenteni.
Nos, JEDLIK a szüretre is elvitte a világ legelső szódásüvegét, és a házigazda és a vendégek elképedésére elkészítette a Fáy-birtokon a legelső fröccsöt. Ő azonban, németesen, spriccernek nevezte. Vörösmartynak ez a szó nem tetszett és helyette találta ki a fröccs szót.
Büszkék lehetnek a szikvízgyártók, hogy hétköznapi nyilvánossággal, a szódavíztől gyöngyöző bor legelőször ezen a fóti szüreten vált itallá. Valószínű, hogy a pezsgőhatást kiváltó szódavíz is hozzájárult ahhoz, hogy Vörösmarty 17 versszakban örökítette meg fóti dalát.
JEDLIK ÁNYOS nyomán hazánkban gyorsan közkedvelt „gyógyvíz” lett a mesterséges ásványvíznek nevezett szikvíz, szódavíz. Ezzel párhuzamosan a fővárosi rézművesek, lakatosok hamarosan átálltak a gépgyártásra, és ennek köszönhető, hogy már a múlt században virágzásnak indult szikvízgyártás, mint kisipari mesterség.
Még ma is sok, az évszázadunk elején legyártott szikvízgyártó gép található az országban, működő állapotban. A szikvízgyártás gyorsabb, modernebb térhódítása a két világháború közé tehető. Az akkor gyártott gépek még ma is dolgoznak, termelnek annak bizonyítására, hogy a magyar szikvízgyártási technológia európai színvonalat ért el.
A két világháború között, éppen a fentiek miatt, a termékválasztékot is bővítették. Mindazon felül, hogy az üvegpark minősítetté vált, szép külsejű, jó alapanyagból készült üvegeket – krómozott szifonfejjel – készítettek az elhasznált szikvizes üvegek pótlására.
